Mi változott meg a kapcsolatokban – és hogyan találjunk utat újra egymáshoz?
„Egyedül érzem magam. Nem figyel rám, azt sem érti, miről beszélek, mintha nem hallaná, amit mondok.”
„Mit akar még tőlem? Bármit teszek, bármit mondok, neki semmi sem jó. Lassan már hazajönni sincs kedvem.”
Tipikus mondatok, amiket a munkám során, sőt, a baráti körömben is nagyon sokszor hallok. Azt hiszem, nem túlzás, ha azt mondom, nagyon sokan érzik így magukat manapság azok közül, akik régóta élnek párkapcsolatban. Miközben mindenki egy jól működő kapcsolatra vágyik, amiben megbecsülve és szeretve érezheti magát, nagyon sokan úgy élik meg a párkapcsolatot, mintha csapdában vergődnének. Kilépni nem szeretnének, vagy nincs rá módjuk, közben pedig a kapcsolatot élhetetlennek érzik. Joggal merülhet hát fel a kérdés:
Mi történt a kapcsolatokkal? Hogyan jutottunk idáig?
Mikor lett a biztos családi háttérből biztonságos oázis helyett csatatér, ahol hosszú távon egyik fél sem nyer?
A válasz épp annyira logikus és egyszerű, amennyire komplex és bonyolult. Számos apró mozaikdarabból áll össze, melynek csak egy része mindaz a változás, ami a közelmúltban megváltoztatta a „jó kapcsolat” definícióját.
Ugyanis míg a korábbi generációkban a „jó kapcsolat” azt jelentette, hogy a férfi megbízható, dolgozik, eltartja a családot, a nő pedig gondoskodik a gyerekekről és rendben tartja az otthonukat, addig mára már ezek a nemi szerepek korántsem ennyire letisztultak. És mint mindennek, ennek is megvoltak a jó és rossz hozadékai.
- voltak szabályok, melyek kijelölték a női és férfi lét határait és korlátait
- a szerepek letisztultak voltak: amit láttak a szüleiktől, azt élték meg ők is felnőttként
- voltak kapaszkodók, hiszen mindenki tudta mit várhat – és mit nem – egy kapcsolattól
Jóllehet ezek a párok nem feltétlenül voltak boldogok, ugyanakkor legalább tudták, mit vár el tőlük a párjuk egy kapcsolatban. Ma már ez nem ennyire egyértelmű.
Mi már nem elégszünk meg azzal, hogy a férfi a családfő, aki a kézben tartja a materiális dolgokat, a nő pedig a családi tűzhely őrzője. Többre vágyunk ennél, miközben komoly belső harcot vívunk, hogy mind a tradicionális szerepeknek, mind a saját önmagunkkal szembeni elvárásainknak is megfeleljünk.
Már nem csak társat keresünk, hanem lelki társra vágyunk. Érzelmi közelséget, együtt fejlődést, meghittséget keresünk egy kapcsolatban. Elvárjuk, hogy a társunk egy személyben legyen a szeretőnk, a barátunk, a bizalmasunk, és a lelki támaszunk, miközben szeretnénk önállóan megélni a függetlenségünket és személyes kiteljesedésünket — mindezt egy monogám kapcsolatban.
Vagyis egyszerre vágyunk stabilitásra és szenvedélyre. Térre és közelségre. Nyugalomra és izgalomra.
Ilyen kihívások között hogyan terelhetjük békésebb utakra a kapcsolatunkat?
Az első lépés, hogy biztonságos teret alakítsunk ki, ahol a társunk — aki maga sem tudhatja mindig, hogy éppen a tradicionális szerepeknek vagy a modern elvárásoknak kellene megfelelnie — biztonságban érezheti magát.
Ebben a térben nem az a cél, hogy mindent tökéletesen tudjunk önmagunkról vagy a kapcsolatunkról, hanem az, hogy képesek legyünk őszintén megfogalmazni, mire vágyunk, milyen értékek mentén szeretnénk közösen működtetni a kapcsolatot. Nem várhatjuk el, hogy a társunk kitalálja, mit érzünk vagy mire vágyunk, ha mi magunk sem vagyunk képesek ezt kimondani. A gondolatolvasás nem elvárás egy szeretetteljes kapcsolatban — a nyílt, sebezhetőséget megengedő, őszinte kommunikáció viszont igen.
Amikor képesek vagyunk őszintén vállalni a saját érzéseinket anélkül, hogy a másikat hibáztatnánk vagy vádolnánk, akkor nyílik meg az út a valódi közelség felé. Ez nem a gyors megoldásokról szól, hanem egy újfajta, szeretetteljes párbeszéd kialakításáról, ahol a cél nem az, hogy győzzünk, hanem hogy kapcsolódjunk.
Emellett új kapaszkodókra is szükségünk van. A régi szabályok helyett ma közösen kell megalkotnunk azokat az értékeket és megállapodásokat, amelyek mentén a kapcsolatunk működni tud. Ebben kulcsszerepe van annak a fajta kommunikációnak, amely nem pusztán önkifejezés, hanem a kapcsolódás eszköze: a szeretetteljes konfrontációnak, amely egyszerre őszinte és megtartó.
A kapcsolataink akkor válhatnak újra biztonságos oázissá, ha képesek vagyunk elengedni a régi mintákat, helyet adni a valódi érzéseknek, és együtt kialakítani azokat az új kapaszkodókat, amelyek nem kívülről jönnek, hanem belőlünk fakadnak — egymás felé fordulva.