Egy hosszútávú kapcsolatban szinte már természetes, ha egy idő után úgy érezzük, ugyan még pislákol a láng, de a szikra már kihunyóban van. Ilyenkor adja magát a kérdés: ennyi volt? Soha nem érezhetem újra azt az izgalmat, jelenlétet, közelséget, amitől annyira jó volt ez a kapcsolat… Itt a vége? Ha nincs már spontán kémia, akkor minden más csak mesterkéltnek és erőltetettnek tűnik? Talán ideje lenne feladni?
Jogos a kérdés. És van rá válasz is – csak nem mindig az, ami azonnal adná magát.
Ugyanis könnyű elveszni a hétköznapokban. Gyereknevelés, munka, rohanás, állandó megoldandó feladatok, anyagi nehézségek…
Nem csoda, ha közben háttérbe szorul a kapcsolat.
Ilyenkor a fókusz a túlélésen van, a működőképességen – és közben az egymásra figyelés szép lassan elhalványul.
Az érzelmek – a közhiedelemmel ellentétben – ilyenkor nem múlnak el, csak megrekednek. Elakad a kapcsolat, és nehéz belőle kiutat találni, mert nincsenek pozitív impulzusok, és sokszor úgy tűnik, nincs miért harcolni. De ez még nem a vég. Csupán valami újnak a kezdete lehet.
Nem a szeretet fogyott el – hanem a levegő
Sok kapcsolat nem azért kerül válságba, mert eltűnt belőle a szeretet – hanem mert nincs körülötte elég levegő. Nem tud lélegezni, nincs idő és tér számára, hogy növekedhessen. A fókusz megoszlik, alig vagy szinte semmi nem jut egymásra. Csak a túlélésért küzdünk: versenyt futunk az idővel, igyekszünk mindent megteremteni, amire a családunknak szüksége van, roskadozunk a szerteágazó felelősség súlya alatt, amit bár ketten hordozunk, de sokszor csak a magunkét vesszük észre, mert azzal is bőven elég megküzdeni. És észrevétlenül egyre távolabb sodródunk attól a játékos, spontán és örömteli pártól, akik valaha olyan könnyedén kapcsolódtak egymással.
Mire van hát szüksége a kapcsolatotoknak, hogy újra lángra kapjon?
Apró rítusok – hogy legyen újra idő és tér a kapcsolatnak
Nem nagy látványos gesztusokra van szüksége a kapcsolatotoknak – hiszen tudjuk, hogy ezek hosszú távon ritkán fenntarthatók. Olyasmire van inkább szükségetek, ami sok, apró pozitív impulzust adhat, amiből újra tudtok töltekezni a mindennapokhoz.
Lehet ez egy közös esti séta, vagy egy közösen elfogyasztott kávé, esetleg tea a nap végén, amikor a gyerekek már nincsenek körülöttetek, és végre van egy kis időtök kapcsolódni egymáshoz. Egy napi néhány perces rítus nagyon sokat adhat, ha ilyenkor nincs, ami elvonja a figyelmeteket egymásról. Megélhetitek akár a csendes jelenlétet, akár elindulhat újra valami közöttetek. A lényeg, hogy ilyenkor ne a napi teendőkről és a problémákról legyen szó, hanem kettőtökről. Ismerjétek meg egymást újra, vagy csak nosztalgiázzatok. Ha az elején furcsa vagy idegen ez az egész, akkor érdemes letölteni egy pároknak szóló kérdéssort vagy vásárolni kérdéskártyákat. Nagyon sokat tudnak lendíteni a kapcsolatotokon, nem is beszélve arról, hogy segítenek fókuszt tartani, hogy ne csússzatok bele újra a megoldandó problématengerbe, ami oly sok vitáért felelős. Ki tudja, a végén talán azon kaphatjátok magatokat, hogy már lázasan várjátok a közös esti beszélgetést.
Fókuszváltás – mert ahol a fókusz, ott az energia
Egy megfáradt kapcsolatban sokszor nem olyannak látjuk a párunkat, amilyen valójában. A sok teher, a konfliktusok, az apró csalódások egy szélsőségesen negatív képet festenek életünk párjáról bennünk. Ezt a képet a legreménytelenebb pillanatainkban alkotjuk meg a másikról. Ez nem a másik teljes valójában, csupán a lehető legrosszabb tulajdonságait összetömörítő víziónk róla. Amit dühből, könnyekből és be nem teljesült reményekből gyúrtunk össze. Ezt nem tudatosan hoztuk létre, ám attól még hat ránk. A kérdés csupán az, mekkora hatalmat adunk ennek a jelenségnek, hagyjuk-e, hogy ez határozza meg a tetteinket és érzelmeinket egy kapcsolatban, vagy kezdünk vele valamit, ami jobb irányba terelhet bennünket.
Ha erre figyelünk, akkor hamarosan mételyként mérgezi tovább a kapcsolatunkat. Mert amibe energiát fektetünk, az növekszik.
Ezért érdemes időnként tudatosan ránézni erre a képre, és objektív módon feltenni önmagunknak a kérdést: Valóban ilyen rossz a másik? Vagy vannak olyan tulajdonságai, amik az értékrendünk szerint becsülendők? Érdemes megvizsgálni, mit is láttunk benne egykor, és mik azok a tulajdonságai, tettei, amiket manapság is értékelhetünk benne.
Egyszóval áthangolhatjuk a figyelmünket arra, ami jó benne.
Nem kell rózsaszín szemüveget húzni. Nem kell elhazudni a nehézségeket. De napi pár percet szánhatunk arra, hogy ne a hibákat keressük, hanem nyomozzunk olyan tulajdonságok után, amik rácáfolhatnak a bennünk élő szélsőségesen negatív képre.
Már ennyi is képes kellemesebb légkört varázsolni körétek.
Adj hangot annak, ami működik – ne csak gondold, mondd is ki
Amikor rááll a szemünk a másik értékeire és a kapcsolatunkban működő dolgokra, az már önmagában is hatalmas változást tud hozni. De ez a figyelem akkor válik valódi kapcsolódássá, ha a másik is megtapasztalhatja. Ha nem tartjuk magunkban, hanem vissza is jelezzük a másik számára. Nem kell nagy dologra gondolni. Nem a nagy szavak számítanak, hanem a jelenléttel teli, apró visszajelzések.
Egy egyszerű mondat is sokat adhat:
„Köszönöm, hogy gondoltál erre.”
„Hálás vagyok azért, hogy elmosogattál.”
„Olyan jó, hogy ezt ilyen nyugodtan tudtad most kezelni.”
„Jól áll ez a szín.”
„Tetszett, ahogyan a gyerekkel bántál.”
Meglátni és kimondani azt, ami valódi érték, híd az újra kapcsolódáshoz. Olyan mint egy kinyújtott kéz, amivel beljebb invitálod a másikat. Nem biztos, hogy azonnal jön rá válasz, vagy ha mégis, az egyértelműen pozitív lesz. De ahogyan ha egy folyóba bedobsz egy kavicsot és az gyűrűket kelt, ugyanígy, ha egy ilyen egyértelműen előremutató és nem a múlt hibáiban elmerülő dolgot teszel, ez is megváltoztatja a köztetek lévő dinamikát. Ha pedig ez szokássá válik, nem csak te fogsz másként nézni rá – ő is elkezd másként reagálni rád.
Leheletnyi szándék nélküli érintések a testi-lelki kapcsolódásért
Ahogyan halványul a szikra, úgy szoktak az érintések is lassan eltűnni. Az egykor fel sem tűnő spontán simítások, futó puszik, véletlenszerű mozdulatok, amelyek mind-mind erősítették a kapcsolatotokat, most megritkulnak. Pedig ezek az apró mozdulatok sokszor többet mondanak a szavaknál. Azt az üzenetet hordozzák, hogy fontos vagy; itt vagyok, számíthatsz rám; kapcsolódni szeretnék hozzád, csak már nem tudom, hogyan tegyem. És mindezt indirekt módon teszik, a testünk nyelvén szólnak.
Ha azonban megszűntek vagy megritkultak az ilyen típusú érintések köztetek, akkor sincs minden veszve! Hiszen az érintésnek – még ha elsőre idegennek és szokatlannak tűnik is – helye van közöttetek. Nem baj, ha tudatos, és nem spontán. Elég, ha benne van a szándék a közeledésre.
Ha van még parázs, lesz ott láng is
Akár csak egyetlen apró lépésnek adtok teret, akár többnek is – máris másfajta impulzust visztek a kapcsolatotokba. Olyat, ami megváltoztat bennetek és köztetek valamit. Mert bár közhelyesen hangzik, mégis igaz: ha van bennetek szándék, ha mozdul bennetek valami a másik felé – már tettetek egy lépést.
És sokszor ennyi elég ahhoz, elinduljatok újra egymás felé. Más ritmusban és tempóban, mint egykor, de talán érettebben és tudatosabban, mert már tudjátok, milyen értékes, amiért küzdötök.
Ha pedig úgy érzitek, egyedül nem megy, kérhettek segítséget.
Néha elég egy külső szem, egy nyugodt tér, egy másik nézőpont ahhoz, hogy elinduljon valami új.
Nem az számít, hol tartotok most – hanem hogy van-e még bennetek vágy és nyitottság egy másfajta folytatásra.
Ha igen, abból már lehet építkezni. Szépen, lassan, a magatok módján.