Ha bárhol szóba kerül, mitől jó igazán egy kapcsolat, szinte mindig a bizalmat és az őszinteséget említik elsőként.
És valóban: az őszinteség érték. Olyan alap, amely nélkül nincsen valódi, mély kapcsolódás. Csakhogy az őszinteség önmagában még nem garancia a jó kapcsolatra. Mivel nemcsak az számít, hogy őszinték vagyunk – hanem az is, hogyan tesszük azt.
Nézzünk két példát:
„Elegem van abból, hogy sosem hallgatsz meg! Mindig csak magadról beszélsz. Minek mondjak bármit is, ha úgysem érdekel?” – szakad fel valakiből a felgyülemlett fájdalom, ami még jogos és igaz is lehet, azonban ebben a formában nem valószínű, hogy utat talál a másik szívéhez.
„Néha úgy érzem, mintha egyre távolabb kerülnénk egymástól. Szeretném, ha több időnk lenne egymásra, mert fontos vagy és hiányzol nekem.”
Ez egészen más érzetet kelt. Mégis mindkettő őszinte. Mindkettőben ott a vágy a változtatásra, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Mégis, érezzük, hogy a kettő nem ugyanazt a hatást váltja ki. Míg az egyik távolságot szül, a másik hidat épít.
Mi a baj az őszinteséggel?
Az őszinteséggel önmagában semmi, hiszen nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valódi közelség alakuljon ki két ember között.
A probléma az, hogy sokszor félreértjük, mit is jelent valójában.
Egy téves értelmezés kapcsán elterjedt az a nézet, hogy az a hiteles ember, aki „ami a szívemen, a számon” alapon bármit kimond azonnal, szűrés nélkül. Mintha az őszinteség nem lehetne több, minthogy cenzúrázatlanul a másikra borítjuk minden keserűségünket. Vagy részletes pontossággal és érzékletes részletességgel ecseteljük, mennyire nyomorultul érezzük magunkat a másik miatt, felsorolva a hibáit.
Pedig az őszinteség nem erről szól.
Nem azt jelenti, hogy el kell fojtanunk, amit érzünk. Nem kell letagadnunk a fájdalmunkat, a csalódottságunkat. De tudnunk kell, hogy amikor elborít bennünket a düh, amikor forrong bennünk a sérelem, akkor könnyen elszaladhat velünk a ló. Ilyenkor hajlamosak vagyunk annyira sarkítani a mondandónkat, hogy oda sem figyelünk a szavainkra. A stílusunkra meg főleg nem. Válogatás nélkül ontjuk magunkból, ami az utóbbi időben egyre csak gyűlt bennünk – és közben észre sem vesszük, hogy ezzel nem csupán elzárjuk az utat a másik felé, hanem egyenesen távolabbra lökjük a másikat magunktól.
És valljuk be: ki szeretne velünk kapcsolódni, ha előtte sértegettük, bántottuk?
Ezért ezen a ponton érdemes megállni egy pillanatra, és feltenni magunknak a kérdést:
Mi a fontosabb most? A gőz kieresztése – vagy annak tudatosítása a társunk felé, hogy mire vágyunk igazán?
Hogyan beszélhetünk egy konfliktushelyzetben úgy, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz?
Mielőtt megszólalnánk egy érzékeny helyzetben, érdemes megállnunk egy pillanatra, és feltenni magunknak két egyszerű kérdést:
- Mit szeretnék valójában elérni?
- Az, amit és ahogyan mondani készülök, közelebb visz, vagy eltávolít egymástól?
Ha a célunk nem az, hogy mindenképpen igazunk legyen, vagy megtoroljunk valamit, hanem az, hogy megőrizzük a szeretetet közöttünk, akkor egészen más szavakat választunk.
Lehet, hogy az elején furcsának, mesterkéltnek érezzük a szelídebb, kérésként megfogalmazott őszinteséget. Azonban biztosak lehetünk benne, hogy így sokkal nagyobb esélyünk van arra, hogy a másik meghalljon bennünket, megértse, mit érzünk, és mire vágyunk.
Az őszinteség akkor épít, ha nem fegyverként használjuk. Ha nem a másik ellen szól, hanem értünk, kettőnkért. Amikor a szeretet vezérli a szavainkat, az őszinteség nem elválaszt, hanem hidat épít köztünk. És minden egyes szeretetteljes megszólalás erősebbé, biztonságosabbá teszi a kapcsolatunk alapjait.